Mózes II. könyve. Exodus 15

1 Akkoron éneklé Mózes és Izrael fiai ez éneket az Úrnak, és mondák: Énekeljünk az Úrnak, mert dicsőségesen fölmagasztaltatott, a lovat és rajta ülőt levetette a tengerbe. 2 Az én erősségem és dicséretem az Úr, mert nekem szabadúlásomra lőn; ő az én Istenem, és dicsőítem őt; az én atyám Istene, és felmagasztalom őt. 3 Az Úr mint a hadakozó férfiú, az ő neve: mindenható. 4 Fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette; az ő válogatott fejedelmei elmerűltek a vörös tengerben. 5 A mélység elborította őket, alászállottak a fenékre, mint a kő. 6 A te jobbod, Uram, fölmagasztaltatott erősségben; jobbod, Uram, megverte az ellenséget. 7 És a te dicsőséged teljességében megbuktattad ellenségeidet; megeresztetted haragodat, mely megemésztette őket, mint a tarlót. 8 És haragod lehellete által összegyűltek a vizek; megálla a folyóvíz, az örvények összegyűltek a tenger közepén. 9 Mondá az ellenség: Űzőbe veszem és megfogom őket, fölosztom a ragadományt, és lelkem bételik; kivonom kardomat, megöli őket az én kezem. 10 Ekkor fúva szeled, és a tenger elborítá őket; elmerűlének, mint az ón a sebes vizekben. 11 Ki hasonló hozzád, Uram, az erősek között? ki hasonló hozzád, s oly dicső a szentségben, oly rettenetes és dicsérendő, oly csodatévő? 12 Kinyújtottad kezedet, és a föld elnyelé őket. 13 Vezére voltál irgalmasságodban a népnek, melyet megszabdítottál; és hordoztad őt erősségeddel a te szent lakhelyedre. 14 Fölkelének a népek, és haraguvának; fájdalom fogá körűl Filisztea lakóit. 15 Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb erőseit körűlfogá a rettegés, Kanaán minden lakói megmerevedének. 16 Rohanjon rájok félelem és rettegés karod erejével; legyenek mozdúlatlanok, mint a kő, míg néped átmegy, Uram, míg átmegy ezen te néped, melyet szerzettél. 17 Beviszed őket, és örökséged hegyére ülteted, a te erősséges lakhelyedre, melyet alkottál Uram! a te szentélyed az, Uram, melyet kezeid megerősítettek. 18 Az Úr uralkodik örökké és mindenkoron. 19 Mert Fáraó beméne lovaival, szekereivel és lovagjaival a tengerbe; és az Úr visszahozá rájok a tenger vizeit; Izrael fiai pedig szárazon járának annak közepén. 20 Ekkor Mária prófétaasszony, Áron nénje, dobot vőn kezébe; és mind kimenének utána az asszonyok dobokkal és énekkarokban, 21 kiknek előénekle, mondván: Énekeljünk az Úrnak, mert dicsőségesen fölmagasztaltatott, a lovat és rajta ülőt levetette a tengerbe. 22 Mózes pedig elindítván Izraelt a vörös tengertől, Szúr pusztájába menének, és három nap járván a pusztában, vizet nem találának. 23 És eljutának Márába, de nem ihaták Mára vizét, mivelhogy keserű vala; azért e helynek alkalmas nevet is ada, nevezvén azt Márának azaz keserűségnek. 24 És a nép zúgolódik vala Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? 25 Amaz pedig az Úrhoz kiálta, ki egy fát mutata neki; melyet mikor a vizbe vetett, édessé változék az. Ugyanott ada neki parancsokat és itéleteket, és ott kísérté őt, 26 mondván: Ha a te Urad Istened szavát hallgatod, és a mi igaz előtte, azt cselekszed, és parancsainak engedelmeskedel, és megtartod minden rendeléseit: azon betegségből, melyet Egyiptomra bocsátottam vala, semmit sem eresztek rád; mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód. 27 Izrael fiai ezután Élimbe jutának, a hol tizenkét forrás vala és hetven pálmafa; és táborba szállának a vizek mellett.