Mózes I. könyve. Genezis 28

Jákob útja Mezopotámiába, és álma az égig érő lajtorjáról; az ő fogadalma.

1 Eléhivá azért Izsák Jákobot, és megáldá őt, és parancsolá neki, mondván: Ne végy feleséget Kanaán nemzetségéből; 2 hanem eredj, menj el szíriai Mezopotámiába anyád atyjának, Bátuelnek házához, és onnan végy magadnak feleséget Lábánnak, anyád bátyjának, leányai közől. 3 A mindenható Isten pedig áldjon meg téged, és neveljen és sokasítson meg, hogy népek seregévé légy, 4 és adja meg neked és ivadékodnak utánad Ábrahám áldását, hogy bírjad zarándokságod földét, melyet nagyatyádnak megigért. 5 És mikor elbocsátotta őt Izsák, elindúlván, méne szíriai Mezopotámiába Lábánhoz, a szíriai Bátuel fiához, anyjának, Rebekkának bátyjához. 6 Látván pedig Esau, hogy atyja megáldotta Jákobot, és elküldötte szíriai Mezopotámiába, hogy onnét hozzon feleséget, és hogy az áldás után parancsolt neki, mondván: Ne végy feleséget Kanaán leányai közől; 7 és hogy Jákob engedelmeskedvén szüleinek, elment Szíriába; 8 észrevévén azt is, hogy atyja nem látja örömest Kanaán leányait: 9 elméne Izmaelhez, és azokon kivűl, kiket már bír vala, feleségűl vevé Maheletet, Ábrahám fiának, Izmaelnek leányát, Nabajot húgát. 10 Kiindulván tehát Jákob Berszabéból, méne Háránba. 11 És midőn egy bizonyos helyre jött, a hol megnyugodni akart napszállat után, vőn a kövekből, melyek ott hevernek vala, s azt feje alá tévén, azon helyen aluvék.

12 És láta álmában egy lajtorját, mely a földön áll vala, s melynek teteje az eget éri vala, és látá az Isten angyalait fel s alá járni azon, 13 és a lajtorjára támaszkodott Urat, ki mondá neki: Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura Istene, és Izsák Istene; a földet, melyen aluszol, neked adom és ivadékodnak. 14 És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora; kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, éjszakra és délre; és megáldatnak tebenned és ivadékodban a föld minden népei. 15 És őrződ leszek, akárhová mégy, és visszahozlak e földre; és el nem hagylak, míg be nem teljesítem mind, a miket mondottam. 16 És mikor fölébredett Jákob az álomból, mondá: Valóban az Úr van e helyen, és én nem tudtam. 17 És megréműlvén: Mely rettenetes, úgymond, ez a hely! nem egyéb ez, mint az Isten háza, és a menny kapuja. 18 Fölkelvén tehát Jákob reggel, vevé a követ, melyet feje alá tett vala, és fölállítá emlékjelűl, olajat öntvén rája. 19 És nevezé azon város nevét Bételnek, mely az előtt Lúzának hivatott vala. 20 Fogadást is tőn, mondván: Ha velem leend az Isten, és megőrizend engem az úton, melyen járok, és kenyeret adand nekem ételűl, és ruhát öltözetűl, 21 és szerencsésen visszatérendek atyám házához: az Úr lesz nekem Istenem, 22 és ez a kő, melyet emlékjelűl állítottam, Isten házának fog neveztetni, és mindannak, a mit nekem adandasz, tizedét neked ajánlom föl.