Nehemiás könyve 2

Nehemiás fölhatalmazást és leveleket nyer Jerusalem fölépitésére.

1 Lőn pedig Nizan havában, Artaxerxes király huszadik esztendejében, bor vala előtte; én fölvevém a bort, és a királynak adám; és mintegy beteg valék orczája előtt. 2 És mondá nekem a király: Arczod miért szomorú, holott nem látlak téged betegnek? ez nincsen hiába, hanem szivedben, nem tudom, mi baj vagyon. És fölötte nagy lőn félelmem, 3 és mondám a királynak: Király, örökké élj! Hogy ne szomorkodnék orczám, holott a város, atyáim sirjainak háza elpusztúlt, és kapui megégtek tűz által. 4 És mondá nekem a király: Mi a te kivánságod? És imádám a menny Istenét, 5 és mondám a királynak: Ha jónak látja a király, és ha szolgád kedves a te szined előtt, bocsáss el engem Júdeába, atyáim sírjainak városába, hogy fölépitsem azt. 6 És mondá nekem a király és királyné, ki mellette ül vala: Mennyi ideig tart utad, és mikor jösz vissza? És tetszék a király színe előtt, és elbocsáta engem; és időt rendelék neki. 7 És mondám a királynak: Ha jónak látja a király, adjon nekem leveleket a folyóvizen túli tartomány fejedelmeihez, hogy vigyenek át engem, mig Júdeába jutok; 8 és levelet Azafhoz, a királyi erdő őréhez, hogy nekem fákat adjon, melyekkel befödhessem a ház tornyának kapuit és a város falait, és a házat, melybe menendő vagyok. És a király nekem mindent megada az én Istenemnek hozzám való jó keze szerint. 9 És elmenék a folyóvizen túli tartomány fejedelmeihez, és átadám nekik a király leveleit. Küldött vala pedig a király velem a vitézekből hadnagyokat és lovagokat. 10 És meghallá a horoni Szanaballát és Tóbiás, az ammanita szolga, és megszomorodának nagy keserüséggel, hogy ember jött, ki Izrael fiainak előmenetelét keresi. 11 És Jerusalembe jutván, ott valék harmadnapig; 12 és fölkelék éjjel, és velem a nehány férfiú, és senkinek sem jelentém meg, mit adott szivembe az Isten, hogy cselekedjem Jerusalemben; barom sem volt velem, csak az oktalan állat, melyen ülök vala. 13 És kimenék a völgy kapuján éjjel, és a sárkány kútja ellenébe és a szemét-kapuhoz, szemlélvén Jerusalem romlott falát és a tűztől megemésztett kapuit. 14 És átmenék a kút kapujához, és a király vízcsatornájához és nem volt helye a baromnak, melyen ülök vala, hogy átmehetett volna. 15 És fölmenék a patakon éjjel, és megszemlélém a falakat, és visszatérvén, a völgy kapujához jövék, és visszamenék. 16 A birák pedig nem tudták, hova mentem, vagy mit cselekedtem én; de a zsidóknak is és a papoknak és főembereknek, biráknak és a többieknek, kik az épületet csinálják vala, mindaddig semmit ki nem jelentettem.

17 És mondám nekik: Ti tudjátok a nyomorúságot, melyben vagyunk; mert Jerusalem elpusztúlt, és kapui tűzzel emésztettek meg; jertek, épitsük föl Jerusalem kőfalait, és ne legyünk többé gyalázatúl. 18 És megjelentém nekik, hogy Istenem jó keze van velem, és a király beszédeit, melyeket nekem mondott, és szólék: Keljünk föl és épitsünk. És kezeik megerősödtek a jóban. 19 Meghallák pedig ezt a hóroni Szanaballát és Tóbiás, az ammanita szolga, és az arabs Gósem, és kicsúfolának minket, és lenézvén, mondák: Mi dolog ez a mit cselekedtek? Vajjon a király ellen üttök-e pártot? 20 És szólék hozzájok, és mondám nekik: A menny Istene, ő segít minket, és mi szolgái vagyunk; keljünk föl és épitsünk: nektek pedig nincs részetek és igazotok és emléketek Jerusalemben.